Választások Új-Zélandon

Habár Új-Zéland nem köztársaság, a hatalom gyakorlásában szinte kizárólag a népképviselet elve érvényesül, ezért aztán rendszeresen, 3 évente tartanak parlamenti választásokat. Így például most, az év végén.

Új-Zéland élen jár a hatalom demokratikus gyakorlásban. 1853 óta tartanak országgyűlési választásokat. Maga az állam alkotmányos monarchia, de ez nem jelenti azt, hogy lenne egy egységes alkotmány, ezt a szerepet több törvény és szerződés, mint például a "Treaty of Waitangi", ami egy szerződés az őslakosok és a korona között, alkotja.

A választások módja, kezdetben az Egyesült Királyságban ma is használatos elv mentén történt. Az ország választókörzetekre volt bontva, minden egyes körzetnek egy képviselője volt. A választásokat az nyerte, aki relatíve a legtöbb szavazatot kapta, tehát nem volt második forduló, akkor sem, ha valaki nem szerezte meg az abszolút többséget elsőre.

A választásra jogosultság kezdetben számos korlátot tartalamazott, az akkori viszonyoknak megfelelően. Volt vagyoni cenzus, ez azonban jóval alacsonyabb volt, mint az általános európai gyakorlat. Évi 5, illetve 10 fontnyi lakhatási bérlet fizetése esetén már jogosultságot lehetett szerezni a szavazásra. Egy átlagos munkás bére ekkoriban 40-60 font között volt, tehát elég széles volt a vagyoni cenzus, aminek köszönhetően a munkások politikai képviseletének máig tartó hagyományai vannak. Az akkor általánoshoz hasonlóan a nők nem szavazhattak, de ez a világon elsőként 1893-ban Új-Zélandon változott. Ezeken a kereteken belül minden állampolgár szavazhatott. A gyakorlatban, habár a Maorikat nem zárta ki a törvény, sokszor a jog érvényesítése nehézségekbe ütközött, mivel a földbirtokok közösségi tulajdonban voltak, a hatóságok pedig nem törték magukat, hogy elismerjék a cenzust. Ettől függetlenül Új-Zéland már ekkor is rendkívül liberális államnak számított a kor mércéje szerint.

A választási rendszer szépen működött is egészen a 20. század 70-es évekig, amikor is kezdett nyilvánvalóvá válni a korszerűtlensége. Egyfelől, a tisztán területi választások esetén a vesztesre leadott szavazatok teljesen elvesznek, szélsőséges esetben, ha minden körzetben egy párt jelöltjei nyernek 51%-al a másik párt jelöltjével szemben, a parlamentben minden széket mégis a győztes kap. Ebben a rendszerben esélytelen az olyan ügyek képviselete, amelyek nem földrajzi specifikusak, hanem országosak, azonban önmagukban nem képesek többséget elérni (például a környezetvédelem, vagy a felekezeti politika). Miután mindezekre a választások elég látványos példákat szolgáltattak, a közvélemény egyre hangosabban követelte a választási reformot. A régi rendszer két nagy gyűjtőpártnak kedvezett, a Labournak (Munkáspárt) és National Partynak (Konzervatívok), akik érthetően nem törték magukat a rendszer megváltoztatásáért. Ennek ellenére a 80-as években folyamatosan kormányt alakító Labour felállított egy szakértői bizottságot, amely 1986-ra a rendszer átfogó reformját javasolta. Ez még azonban kevés volt. Az ekkor folyamatosan ellenzékben lévő National Party abban látta helyzete jobbra fordulását, ha a kampányban ígéretet tesz a reformra. Ennek hatására 1990-ben a Labour látványos vereséget szenvedett. A konzervatívok egy pillanatig megpróbáltak kihátrálni az ígéretük mögül, azonban a választók azonnal jelezték, hogy miért szavaztak rájuk. Így hát a kormány a kérdést népszavazásra bocsájtotta. Ugyan a részvétel nem volt elsöprő (55%) a válasz viszont igen, 85% változást akart. Így aztán kialakult a ma is használatos rendszer.

Ma az Új-Zélandon választásra jogosultak egy un. MMP, Mixed Member Proportional, szisztémában szavaznak, ami a magyar szavazók számára ismerős lehet, hiszen ez az eredetileg Németországban kifejlesztett un. vegyes választási rendszer. Az Új-Zélandi parlament egy kamarájába 120 vagy kicsit több képviselőt választanak két módon. A szavazólapon két szavazatot lehet leadni, egyet a megszokott egyéni körzetekben induló képviselőkre, míg egyet a pártok országos listáira. Németországgal és Magyarországgal szemben azonban, az egyéni képviselőkre leadott töredék szavazatok, tehát azok a szavazatok, amiket nem a későbbi győztesre adtak le, elvesznek, nem képeznek területi listát. Így itt kizárólag a többségi elv érvényesül. Az arányossági elv az országos listán jut érvényre, itt a szavazó pártokra adhat le szavazatokat. Egy párt listáról akkor kaphat parlamenti helyet, vagy helyeket, ha a listára leadott szavazatok legalább 5%-át megkapja, tehát a bejutási küszöb itt is ugyanaz, mint Magyarországon. Nagyjából 40ezer szavazat szükséges a listán, egy parlamenti hely betöltéséhez. A listán szerzett szavazatok arányában, egy első látásra nem egyszerű képlet alapján, de a szavazati arányoknak megfelelően osztják ki a helyeket, azok a szavazatok, amelyeket az 5%-ot el nem érő pártok kaptak a bejutókat erősítik. Az összes parlamenti hely nagyjából fele-fele kerül kiosztásra az egyes módokon. Az új rendszer megfelelt a várakozásoknak, az ily módon kialakult képviseletek színesebbek lettek, jobban leképezték a népakaratot, ugyanakkor nem okoztak permanens kormányválságokat az elégséges többség hiánya miatt. A politikai szervezetek gyorsan alkalmazkodtak az esetleges koalíciós kényszerhez is, lévén a konszenzus nem idegen az itteni kultúrától.

A két legnagyobb párt továbbra is megőrizte vezető szerepét, az ország nem adta fel politikai hagyományait, ugyanakkor maguk is dinamikusabbá váltak azáltal, hogy az új szereplőknek könnyebb lett a bejutás. A változás igénye teljes mértékben alulról jött, az állampolgárok hosszú időn keresztül állhatatosan és következetesen képviselték azt, ha kellett a hatalommal szemben. Így a szabályzás tükrözi a népakaratot és nem pedig fordítva. A Rugby világbajnokság miatt a mostani kampány később kezdődött, de nemrég megtartották a két nagy párt miniszterelnökjelötjének vitáját, ami sok érdekességgel szolgált.
A rendszert továbbra is kívülről figyeljük, hiszen nem állampolgárként egyelőre nem szavazhatunk.

Forrás és még sok érdekesség a témáról:

http://www.elections.org.nz/