Mt. Karioi

Szombaton megmásztuk a második hegyünket Új-Zélandon, a Mount Karioit. A hegy Raglantól délre található, 756 méter magas. A legenda szerint ez a hegy, az Alvó Hölgy, a nem túl messze található 959 méter magas Mount Pirongia húga. Ez a magasság elsőre nem tűnik magasnak, de a túraútvonal kinduló pontja egy parkoló a tengerszintől alig valamivel feljebb. Továbbá az amiért a puszta számokhoz kritikusabban kell viszonyulni, mint a Börzsönyben az, hogy a megmászandó hegyig vezető út sokszor jóval hosszabb és kevésbé kiépítettebb.

Ez utóbbit már az elején megtapasztaltuk, a kirándulás ugyanis egyaránt kaland embernek és autónak.

A hegyhez vezető út Te Mata után röviddel már ilyen, viszont a szokásos kellékek itt is megtalálhatóak. Báránykák, elképesztő tengerpart:

Az első képen a háttérben látható a célpontunk. A túra már rögtön az elején kaptatóval kezdődik, de jobb ha hozzászokunk. Maga a terep az elején még viszonylag száraz réteken vezet keresztül, háttérben a parttal. Több párhuzamos gerinc között növényzettel vastagon benőtt völgyek terülnek el.

Az időjárással errefelé óvatosan kell bánni: a túra elején hétágra sütött a nap, de ez percek alatt változhat és változott is. Egyre feljebb jutva a rétet felváltotta az erdő, a napsütést pedig az eső. Egynapos túrához rendesen felkészültünk, volt nálunk, később rajtunk esőkabát és a bakancsunk is jól bírta, ezért egy percig mérlegeltük az időjárást, majd folytattuk a túrát. Legutóbb a Coromandelen másztunk hegyet, ott lépten nyomon találkoztunk más kirándulókkal, itt azonban nagyon ritkán, ezért is jobb mindent alaposan átgondolni és felkészülni. Egyébként ilyenek voltak egy ideig a kilátások:

Később az eső alábbhagyott, majd a nap is kisütött, jól tettük, hogy nem ijedtünk meg az Új-Zélandon leggyakoribb időjárási jelenségtől. Ennek ellenére hamar kiderült, hogy mért kisebb itt a forgalom. Az erdő elképesztően buja, a talaj pedig nagyon laza. Helyenként a sár térdig ér, a hegy pedig meredek, szóval ide csak az igazán elvetemültek jönnek. Nincs is a sok más helyen megszokott túristaközpont az ösvény elején, viszont útjelekkel bőségesen el van látva, egyszer sem tévedtünk el.

Három és fél óra után aztán sikerült feljutni a tetőre. A túra tájékoztatója három órát írt. Minden túra elején kiírják a túra hosszát, ez elég pontosan adja meg azt az időt, amit a magunkfajta, nem túl edzett, de azért nem is gyorséttermen hízlalt túrázók várhatóan teljesítenek. Fél órát még eltöltöttünk azzal, hogy kimentünk minden viewpointos leágazásnál és meg-megálltunk fényképezni. A hegy tetején aztán magunkra vettünk majd minden ruhadarabot, amit elhoztunk és ennek köszönhetően úgy néztünk ki mint a sarkkutatók.

Megérte, egészen gyönyörű volt odafent! A lefelé vezető út szinte ugyanannyi volt, most is szépen meghemperegtünk a sárban, hogy a végén megnézhessük a naplemente elejét.

Túránk a Csendes-óceán partján ért véget, innen már csak röpke egyórányi autóút várt minket hazáig.