Könyvesposzt

A könyv nálunk létfeltétel, ezért aztán hoztunk is egy fél zsák könyvet! Igyekeztünk úgy összeállítani egy csomagot, hogy legyen benne klasszikus és kortárs szépirodalom, tudomány és lektűr is. Előbb-utóbb elkezdünk angol nyelven is olvasni, de előbb kivégezzük amit hoztunk:

Borisz Akunyin: Akhileusz halála, Európa könyvkiadó 2007

Ez volt az első könyv, amit kiolvastam, mióta elindultunk. Az utazásra valami könnyebbet akartam és alighanem jól választottam. Az Európa jó érzékkel nyúlt a szerzőhöz, kissé feledtetve az általam sérelmezett tulajdonos- és stratégiaváltást. Az orosz szerző lektűrje, a mostanában divatos történelmi vonalon fut, egy kis Sherlock Holmes paródiával. A könyvből az ég egy adta világon semmilyen történelmi tényt, vagy adatot nem fogunk megtudni. Ellenben folyékonyan fut, jól olvasható, könnyed szórakozás, nem is szabad többet várni tőle. Kaland, ármány, fondorlat, a 19. század végén Oroszországban. Az iró merészen bevállalta, hogy a tulajdonképpeni történet két külön részből áll össze, illetve a végén fonódik össze. Egy kis pihentető agyzsibbasztás.

Henrich August Winkler: Németország törénete a modern korban I.-II:, Osiris kiadó 2005 (Eredeti német címe fordításban: Hosszú út Nyugatra)

Az előző könyv ellentéte, nettó tudomány. Ez a könyv azért is különösen kedves, mert Gabitól kaptam ajándékba. Ez egy kemény téma, Németország újkori története minden lehetséges szélsőséget magában foglal. A protestáns etika, mely felépítette és Európa legnagyobb gazdaságává fejlesztette Németországot, mely élen járt a tudományokban és polgárosodásban, átcsapott egy ön és másokat elpusztító örjöngésbe. Hogy, ennek a második, minden addigi elképzelést felülmúlóan barbár felvonása után, Európa egyik, ha nem a legdemokratikusabb és legszabadabb államává válljon. Ezzel kapcsolatban úgy vélem a kiadó hibázott, amikor a címadásnál nem az eredetiből indult ki. A "Der Lange Weg nach Westen", bár szószerinti fordításban, nyílván nem jelentené evidens módon a magyar olvasóknak, hogy Németországról van szó, ugyanakkor sokkal kifejezőbb. A szerzőnek ugyanis nem célja, az adott időszak teljes történelmi áttekintése - ahogyan az előszavában is írja - sokkal inkább a társadalom- és politkafejlődés és a folyamatok leírása. A fordítás egy gördülékeny szöveget eredményezett, csupán ami számomra mindíg is kérdéses volt, hogy a magyar fordítók mért törekednek tűzzel-vassal minden egyes szó lefordítására. A szélsőségés eset, a tulajdon nevek lefordítása itt szerencsére nem történik meg, azonban nem biztos, hogy például az olyan kifejezések, mint a "kulturkampf" fordítása ugyanazt az érzést kelti. Nem mintha Magyaroszágon nem történtek volna jelentős erőfeszítések a kultúrharc kifejezés tartalommal való megtöltésére. Én magam nem tudok németül, ugyanakkor ez mégiscsak egy tudományos mű, az ezt olvasó rétegtől - főleg, hamár vette a fáradtságot, hogy erről a speciális témáról olvasson - elvárható ez az egészen minimális ismeret.

Egészen elképesztő az önreflekció, ami a német társadalmat jellemzi. Ebben a könyvben sikerült ennek egy olyan formáját megvalósítania, ami mentes a fájdalmas önmarcangolástól, ugyanakkor nem kerüli el, hogy az egyes események fölött levonva a következtetést, ítéletet mondjon. A társadalom- és politikatudomány felé tapasztalható egyfajta szélsőséges objektivitás igény. A személyes véleményem szerint ez totális ostobaság. A politika lényege a vélemény, véleményt nem nyílvánítani is egy opció, de a vélemény nem nyílvánításáról könyvet írni, nem biztos, hogy túl hasznos. Amiben Németország a több évtizedes parlamentális múltjával előrébb tart, az az, hogy tudják és gyakorolják: a vélemény nyílvánításnak nem kell azt jelentenie, hogy minden más véleményt kizárunk és a forrását megfosztjuk emberi mivoltától. Akit a téma lázba hoz, érdekes olvasmányra számíthat. Izgalmas megtudni, hogy egy olyan közösség, amelyik ugyanúgy átélt mindenféle megrázkódtatást mint mi Keleten, mégis más, vagy inkább ugyanolyan útra jutott mint mások Nyugaton. Ezt olvasom most.

Umberto Eco: A rózsa neve, Európa Könyvkiadó 1994

Gabi ezt a könyvet választotta elsőként és jól tette. Most egy szélsőgésen szubjektív vélemény jön: ez A REGÉNY.

Ezt a könyvet olvastam életemben a legtöbbször, azt hiszem hétszer. Nem mintha nem lenne sok más kedvencem, vagy ne lenne olyan regény, ami irodalmi értelemben magasabb nívót képviselne, de Econak sikerült a szórakoztatást az igényeséggel mesteri fokon ötvöznie. Ha a regény célját keressük, én ott kapirgálnék, hogy magas színvonalú szabadidőtevékenység. Ha nem akarjuk egyiket vagy másikat megkerülni, itt jó helyen járunk. Eco mindenképpen úttörő abban az értelemben, hogy egy messze elmúlt kort élethűen és plasztikusan fest meg, nincsen az embernek egy furcsa anakronisztikus érzése, mintha csak egy múzeumban járna. A párbeszédek, a hangsúlyok inkább a középkori világba adnak betekintést, mint egy mai ember gondolatmenetétbe. Alighanem persze kevéssé valószinű Vilmos testvér nyomozása, de a kis reneszánszban, amikor újra divatos lett a tudomány, mint olyan, nem elképzelhetetlen. Lavírozás, de nem lépi át a képzelet határát. Történelem+regény.

folyt. köv.