Mozi, mozi, mozi

Szabadságon vagyunk, kikapcsolódunk, mi pedig szeretünk moziba járni.

Szerencsére a karácsonyra időzített szirupos borzalmak mellett van nézni való is idén. Ma egy olyan filmet láttunk, amit több okból is régóta vártunk és nem csalódtunk.

The Iron Lady

Meryl Streep, ő az első ok. Ritkán látni valakit, aki évről évre egyre többet ad ki magából, úgy hogy az indítás is párját ritkította. Meryl Streep elképesztő átalakuláson megy keresztül filmről filmre, ezúttal egy olyan szerepre, melynek eredeti gazdája komoly névjegyet hagyott a történelemben sajátos fellépésével. Amennyire Margaret Thatcher nem hagyott kétséget vezető szerepéről az életben, úgy a filmet nézve sem fogunk tépelődni ezen, látva a játékot. A film meri emberi oldaláról megközelíteni a Vas Lady-t, ugyanakkor nem maradnak ki a fontos történelmi események sem. A terjedelem szűkössége miatt ez nagy feladat, és az alkotók döntése nyomán épphogy csak említésre kerültek azok az események, melyek végül a bukásához vezettek.

A film folyamatos, nem ugrik vagy akad és olyanok számára is emészthető, akik nem éltek akkor, ez pedig akkor válik igazán fontossá, ha egy olyan országban nézi az ember a filmet, melynek számos lakója aktív részese volt ezen időszaknak.

Margaret Thatcher. Habár terminusa mindenképpen ellentmondásos, én magam mindenképpen inkább szimpatizálok vele, mint nem. Ennek oka leginkább a személyes pereferenciáimban rejlik. Egy olyan kultúrában volt konzervatív miniszterelnök, ahol a konzervativizmus nem egy kommunista pártállam gátlástalan restaurációját jelenti, hanem szilárd meggyőződést a polgárok szabadságjogaiban. Ha valakinek elvei vannak és azokhoz ragaszkodik, akkor pedig támadható. Mégis ha valaki elvek mentén ad programot, majd azok mentén cselekszik, tisztább választásra ad lehetőséget.

Miniszterelnökségeinek volt még egy úttörő vonulata, ez pedig neméből fakadt. Első női miniszterelnökként egy férfiak uralta világba kellett belépnie, majd vezetnie is azt. Ez még inkább jellempróbáló és szemléletformáló feladat.

A számtalan konfliktus ellenére - melyet végül már saját pártja is megelégelt - nehéz nem sikeresnek minősíteni miniszterelnökségeit. Nagy-Britannia minden volt csak nem sikeres a 70-es évek végén, úgy bel-, mint külpolitikailag szenvedett vereségeket egymás után, és egyre inkább egy múltba meredő apátiába zuhant. Mindezt véres konfliktusokba torkolló döntésekkel sikerült megváltoztatni, melyek során privilégizált csoportok jogai szűntek meg, vagy csökkentek. A liberalizáció dinamizálta az országot, ennek minden átkával és áldásával együtt. Miniszterelnöksége végén megmutatkoztak politikájának hiányosságai, leginkább az európai horizont hiánya. Ennek legvitathatóbb eleme a német újraegyesítés makacs ellenzése volt.

Mégis, oly nagy hiány van a szilárd jellemekből, hogy egy nemzet hálás ma ezért. Az ilyen jellemekben pedig magam is bíztatást meríthetek, hogy ma olyan helyen élhetünk, ami elveimmel sokkal inkább összhangban van.

Befejezésül álljon itt egy filmben szereplő idézet Margaret Thatchertől:

"We stand on principles, or we do not stand at all."

A filmet csak ajánlani tudom.