Az eddigiekhez képest már szinte unalmasan telt ez a hónap, semmi felmondás, költözés és szokásos kalandok. Azért megpróbálok egy rövid helyzetjelentést és értékelést adni.
Gabinak letelt a próbaideje a munkahelyén és elég világosan adták tudtára, hogy szeretnék, ha maradna. Engedett az unszolásnak és marad, úgyhogy nem ír újabb álláskereső posztot. Én magam péntekkel letudtam a betanulási fázist, Januártól már műszakban dolgozom ennek minden előnyével és hátrányával. Az előnye, hogy a hétvégéken otthonról dolgozom majd, ami azt jelenti, hogy nem kell heti ötször felkocsikázni Aucklandbe, 120 km-re. Az utazás ellenére eddig nem bántam meg a váltást, mert a mostani munkahelyem jóval több lehetőséget ad és úgy tűnik, hogy eddig ők is meg vannak velem elégedve. Azért az olvasók nem ússzák meg, hogy levonjak egy következtetést: Nagy titkok nincsenek, annak, hogy Új-Zélandon a fizetések magasabbak, mint Magyarországon szinte kizárólag a következők az okai: itt az emberek többen, többet és jobban dolgoznak. Tudom sokaknak ez fájdalmas lesz, de száz évvel ezelőtti Párizs környéki békéknek és a tengerpartok hosszának ehhez semmi köze.
Úgy tűnik a munkakeresés szakasz most egy ideig szünetel, de azért van feladat bőven. Ahhoz, hogy igazán itt éljünk, tartalommal kell megtölteni a napokat. Nem lehet egy napot munkával, evéssel és alvással tölteni, mert akkor akár a sivatag közepén is lehetnénk. Az következő év arról szól majd, hogyan tudunk kapcsolódni a környezetünkhöz és a hétköznapokon keresztül kiderül milyen is valóságban itt az életünk. Szerencsére nagyon sok embertől nagyon sokat kapunk, így talán ennek is jó eséllyel megyünk neki. Szeretnénk mindketten önkéntes munkát végezni a munka mellett, mert ez egyrészt értelemes és érdekes időtöltés, másrészt ez a legkevesebb amit megtehetünk egy országért amelyik volt szíves minket befogadni külföldről. Én ebben egy kicsit jobban állok, mert a MOTAT-tal (Közlekedési múzeum) sikerült végigmenni a felvételi procedúrán és január elején kezdek náluk. Egészen elképesztő lesz azok között a repülőgépek között egy-egy napot eltölteni.
Végül pedig: idén nagyon sok minden történt, talán nem is volt még év, amikor ennyi minden történt velünk. Nagyon sokan drukkoltak és drukkolnak nekünk, bíztattak minket, nekik nem lehetünk eléggé hálásak! A Magyarországról kapott üzenetek szerint szinte utolsó pillanatban sikerült elhagyni azt az országot még az összeomlás előtt. A kivándorlást nem engedheti meg mindenki magának. De úgy tűnik, van egy még nem túl nagy csoport aki hallatja az emberiség haladó erőinek hangját. Meggyőződésem, hogy ami idén történt vetekszik alávalóságban a 30as és a 40es évek végével. Akik mégis másképp cselekszenek, erejükön felül tesznek azért, hogy az utókor kevesebb szégyennel gondoljon saját magyarságára. Őket illeti a dicséret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése