Az Új-Zélanddal kapcsolatos képzettársítások az országot mindenképpen a jóléti társadalmak közé helyezik, mégha nem is kapcsolják össze akkora gazdagsággal, mint például Ausztráliát vagy Kanadát. Az ország népszerű célpontja a képzett bevándorlóknak, akik többekközött a jobb megélhetés reményében jönnek ide, egy működő piacgazdaságba. A történet azonban nem volt előre megírva, a 20. században az országnak komoly változásokon kellett keresztül mennie ahhoz, hogy a modern világban meg tudja állni a helyét.
Kezdetben a történet mégis meg volt írva. A 19. századi gyarmatosítás, viszonylag egyszerű és kiszámítható szerepet szánt az Európán kívüli területeknek: az igényeknek megfelelően szállítsanak nyersanyagokat a kontinensre, cserébe a gyarmattartók biztosították, hogy a gyarmatok lakosai - mégha etnikai értelemben eltérő mértékben is - de magukévá tegyék az öreg kontinens életstílusát. Az egyes országok gyarmatosító politikájában azért voltak különbségek, Belgium egész egyszerűen kifosztotta a Kongó menti bányákat, majd válogatás nélkül mindenkit legyilkolt a helyiek közül, ezzel szemben az Egyesült Királyság az elnyomást gyakran társította a kooperációhoz. Ez a gazdasági modell sokáig működött és a legtöbb helyen tartós viszonyokat teremtett a gazdaságban. A kapcsolat olyan erőssé vált, hogy 1920-ra az Új-Zélandi export 90%-a az Egyesült Királyságban landolt (12-es ábra).
Ráadásul az export szerkezetében a nyersanyagok, ezen belül is az élelmiszeripari termékek, rendkívüli mértékben túlsúlyban voltak. 1914-re az export 35%-a kizárólag hús és tejipari termék. Azt hihetnénk, hogy a nyersanyag export a "biztos" piacokra nem rossz üzlet, de a valóság ezzel szemben az, hogy Új-Zéland késedelem nélkül, és kicsiny belső piaca miatt, drasztikusan érezte meg az anyaország válságait. Ennek ellenére a modell csupán arányaiban változott valamelyest a 70-es évekig. Az olajválság azonban felszínre hozta ezen gazdaságok sebezhetőségeit.
Alacsony hozáadott érték, aránytalan export szerkezet, romló hatékonyság:
A nyugati demokráciák egyik velejárója, hogy a lakosaik nem szeretnének tartósan kevésbé rosszabbul élni és ezen igényüket hatékonyan is tudják érvényesíteni. Így az egyre drágábbá váló energiahordozók a termelés költségeit, a megugró lakossági fogyasztás költségein keresztül a munkabérek révén is növelték. Ugyanezen okokból és a fogyasztás visszaesése révén, például a marhahús árában ezeket a növekményeket alig lehetett kompenzálni. Ezen felül a 70es évekre az Egyesült Királyság maga is jelentős változásokon ment keresztül, a lassan kézzelfogható európai integráció nemcsak új piacokat, hanem új és közelebbi, így olcsóbb beszállítókat hozott. Az Új-Zélandi kormány eleinte a szokásos eszközök bevezetésével próbálkozott: a belső piacát védendő fokozta a protekcionista politikát, a hazai termelést pedig nagy állami beruházásokon keresztül pénzügyileg is támogatta. Az eredmények egészen katasztrófálisak voltak. A belső fogyasztás élénkítése annélkül történt, hogy akár a GDP növekedése ezzel lépést tartott volna, nemhogy a termelékenység javulása, ráadásul az amúgy is versenyképtelen termelők immáron nemcsak exportra, hanem az adófizetők zsebére is termeltek. A tünetek nem várattak sokáig magukra, az eladósodottság minden létező formája riasztóan nőtt.
Az államadóság a GDP arányában közel a két és félszeresére. Bár látszólag a munkahelyeket sikerült megvédeni (9-es ábra), ez a fajta politika mégis időzített bombává vált. A bomba pedig az inflációban robbant. Bár az eladósodottság mértéke a mai számokhoz szokott szemnek nem tűnik risztónak - az államadóság a GDP arányában 1982-re 23,5%-ra szökött fel - nyilvánvaló vált, hogy a mesterséges élénkítés több kárt okozott mint hasznot. Az adósság finanszírozása hosszútávon nem tűnt biztosítottnak, ami pedig gyorsan megmutatkozott a kamatlábak emelkedésében. Az infláció a második olajválság évére meghaladta a 18%-ot, ami a kormányzatot drasztikus lépésre sarkallta: államilag szabályozta az árakat és a béreket. Azt hihetnénk, hogy Új-Zéland eljátszott a szocializmus gondolatával. Mégha így is tett volna a kiábrándulás hamar érkezett, mivel a gazdaság nagy része részt vesz a külkereskedelemben, a külkereskedelmi partnerországok meg valahogy csaknem akartak részt venni a helyi állami árazó játékban. Így a lépés ismét csak ideiglenes megnyugvást hozott, hogy aztán az infláció közel 20%-ban tetőzzön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése