Egérlesen

Előző írásomban meséltem a Maungatautari Ecological Island projektről. Nézzük akkor, hogy mi közöm ehhez az egészhez.

Mivel hétvégenként van szabadidőm, gondoltam hasznosan töltöm el és elkezdtem önkéntességen gondolkodni. Az önkéntesség alapvetően nagyon népszerű Új-Zélandon, minden korosztály gyakorol valami fajta közösségi munkát. Az iskolások az iskolán keresztül, dolgozók sokszor cégeiken keresztül, a nyugdíjasoknak pedig rengeteg idejük lévén nagyszerű választás ez a fajta időtöltés. Az önkéntesség bármilyen területen, bármilyen időbeosztásban végezhető, a lehetőségek száma végtelen. Rengeteg munkát, feladatot oldanak meg ennek keretében. Ez persze csökkenti a költségeket és növeli a közösségi összetartozás érzését is.

Tehát akkor vissza a parkhoz. Az egyik kollégám kezdett el néhány hete ebben a rezervátumban önkéntesként dolgozni. Ettől én is kedvet kaptam, na végre itt egy hely, ahol hasznossá tehetem magam. Fel is mentem a honlapra, írtam a programot koordináló munkatársnak és azon a hétvégén már ott is voltam a kollégámmal együtt egy kártevő-monitoring oktatáson. A legtöbb önkéntes a parkban egyébként idősebb (50-től felfelé), de azért akadnak fiatalok is. Például az egyik iskola tanárai és diákjai is szerveztek ide önkéntes csoportot.
Itt a karbantartási, parkfenntartási munkán át a madáretetésen és gondozáson keresztül sok egyéb feladatot is lehet végezni egy rövid oktatást követően. Én először a kártevő-monitoringba csöppentem bele.

Akkor tehát mi is ez valójában: a kártevőkről már írtam az előző írásomban, így ezt nem ismétlem most. A monitoring arról szól, hogy egész évben folyamatosan figyelik, hogy a parkban jelen vannak-e kártevők, illetve ha igen, akkor hol kell irtani. Ez egy ütemezett program keretében zajlik, amit önkéntesek és a park dolgozói végeznek.

A monitoring célja nem a kártevők elpusztítása, hanem a jelenlétük igazolása, fajtájuk illetve helyük meghatározása. Az alább bemutatott módszer az egerekre és a patkányokra koncentrál, a többi állatra más típusú monitoringot használnak.
Tehát ez a munka kártevő figyelő alagutak (ld. fotó) segítségével zajlik, amiket meghatározott, az egész területet átszelő, keresztirányú vonalak mentén helyeztek el. Az alagutakba tintával megfestett papírra mogyoróvaj kerül. Az állatka bemászik a csőbe, megeszi a csemegét, belelép a tintás részbe és kifelé menet otthagyja a fehér papíron a lábnyomait. Így láthatjuk, hogy jártak-e ott, és ha igen, milyen állatka. A papír a csalival egy hétig marad a helyén. Az önkéntesek dolga a papírok és a csali kihelyzése, majd visszagyűjtése. Minden önkéntes csoport más részeket fed le, így minden kis cső esetében programszerűen teszik ki és gyűjtik össze a nyomokat.

Íme egy ilyen cső:


A papír, amit kihelyeznek így néz ki:


És nagyjából ezt kapjuk, avagy egy egér által összesétált lap:


Ha a fenti képet kapjuk, akkor jön a csapdázás azon a területen, immáron méreggel, a monitoring pedig folytatódik. Ha üres lapot kapunk, akkor pedig örülünk és a procedúra folytatódik.

Ez most eddig mind szépnek és egyszerűnek hangzik, szóval mi is a nehézség? A kártevők természetesen nem a túristaösvényen koncentrálódnak, így ehhez a tevékenységhez bizony be kell vetnie magát az embernek abba a bizonyos sűrű esőerdőbe és ott megtalálni ezeket a fekete színű alagutakat. A szinte áthatolhatatlan növényzetben való tájékozódást segítik egy térkép, a kihelyezett rózsaszín szalagok és háromszögek, amik a csövek helyét és az odavezető utat jelölik. Gond pusztán akkor van, ha kidől egy fa és át kell mászni rajta vagy meg kell kerülni. Egyszóval az elszántság és a terephez illő kondíció elengedhetetlen. Cserébe azonban kapunk egy fél napot az erdőben és a tudatot, hogy a sikerhez mi is hozzájárultunk egy kicsit. Ezen kívül sportnak sem utolsó.

Most pedig jöjjön a felhívás, ami azoknak szól, akik itt élnek. Ezt a tevékenységet érthető módon párban kell végezni, és nekem egyelőre nincsen párom, így ha valakinek van kedve és ideje ilyesmit csinálni, akkor írjon nekem.