Demokratikus királyság, vagy királyi demokrácia

Az Egyesült Királyság jelenlegi uralkodójának 60 éves jubileuma jó alkalmat adott arra, hogy egy kicsit gondolkodóba essek a fenti ellentmondáson.

Elsőre meredek: a monarchia intézménye maga a megtestesült autokrácia, de jure. "A törvény én vagyok" kijelentést, bár az utókor a francia napkirálynak tulajdonította, valójában a bíborosától származik, aki viszont nem hagyott kétséget, hogy mindezt a királyság intézményére értette. Azonban míg Franciarországban a legitimitás kérdését a történelem gyorsan alakította, Angliában és később az Egyesült Királyságban ez a kérdés lassabban alakult, bár kétségkívül nem hiányoztak a drasztikus és véres elemek sem.

A feudális királyságokban, a király a koronázás alkalmával istentől kapott jogra tett szert az uralkodáshoz, ebben nem igazán voltak különbségek a különböző európai királyságokban. Azonban a koronázás aktusáig sokféleképpen el lehetett jutni. Istentől származó jogot gyakran szereztek a jelöltek fegyverrel, amit aztán a székesegyházban nem sokan vitattak. Mivel az istentől szerzett autoritás maga sérthetetlennek látszott, a hatalom evolúciója két területen lett látványos: az uralkodás mikéntjében és az  öröklés kérdésében. Az 1215-ös Magna Chartába, mely tartalmában igen hasonló a magyar Aranybullához, többek között az uralkodás mikéntje került. Ekkor az irodalom által érdemtelenül a rossz kategóriájába került I. (földnélküli) János uralkodott. Valójában a bátyja (Oroszlánszívű) Richárd volt a király, de ő fogta lovagjait és a kincstárat, elzálogosította a királyi birtokokat és elment a Szentföldre háborúzni. Miután sikeresen elköltötte a kincstárat, csekély kísérettel igyekezett hazalovagolni, de útközben a Német-Római Császár emberei felismerték és nem utolsósorban tetemes tartozásának rendezése végett megkérték, hogy élvezze egy darabig a császár vendégszeretét. Meglepő módon az üresen hagyott államkassza és a királyhoz hű nemesi sereg hiánya a szigeteken anarchiát idézett elő. A vidéket rablók fosztogatták (Robin Hood pl.), hovatovább az istenadta nép szerette volna otthon csodálni jóképű királyát, Richárdot, és nem igazán értették, hogy János miért nem váltja ki a fogságból. Jánosnak, mindenekelőtt rendeznie kellett a királyságban dúló állapotokat, ezért új adókat kellett kivetnie, hogy rendet tudjon teremteni. Csakhogy ez utóbbi általános elégedetlenséget válltott ki, a nemesek hovatovább kezdtek attól tartani, hogy János az adókból még talán kiváltja a zálogból a királyi birtokokat. Mivel Robin Hood nem rájuk jelentett közvetlen veszélyt, hanem a parasztokra, ez utóbbi a megcsappanó bevételekig nem jelentett problémát. Azonban mivel a fosztogatások lassan lehetetlenné tették a termelést, az idő megérett a változásra.  Habár a nemesség is szükségét érezte a viszonyok rendezésére, még mindig János volt gyengébb pozícióban (nem utolsó sorban Richárd miatt Jánosnak saját legitimációjával is volt gondja), így a királyi hatalom erővel való realizálása Jánostól követelt nagyobb kompromisszumot. A Magna Charta legjelentősebb pontja, hogy az adókivetést és beszedést kivették a király kizárólagos jogköréből. A királyi adókat és annak mértékét szabályozták, minden eltérést egy nemesekből álló tanácsnak jóvá kellett hagynia. Így létrejött egy olyan szervezet saját jogokkal, ami ha nem is demokratikusan, de legalább a társadalomnak egy szűk rétegét képviselte, szemben egy uralkodó kizárólagos akaratával.

A tanács szép lassan gyarapodott új tagokkal és jogkörökkel, ahogy a király rászorult a támogatásra adóügyben és a szokásos lefejezéssel nem tudta megoldani. A 16-17. századra az öröklés kérdése nagyon lényegessé vált. A felemás angol reformációnak az angol nemesség szinte minden rétege nyertese volt. Az elkobzott egyházi javakból VIII. Henrik nemcsak a sovány sikerű háborúit finanszírozta, hanem jutatott bőven a zömmel köznemesekből álló katonáinak is. A kibővült létszámú és gazdaságilag megerősödött nemesség számára létfontosságú volt a katolikus restauráció és így a birtokviszonyok visszaállításának megakadályozása. A parlamentben élet-halál harc lett a katolikus jelöltek megvédése, vagy kizárása. Az országházi adok-kapokban a női öröklés jogerőre lépett és az uralkodó és a parlament szövetségében eljött anglia aranykora I. Erzsébet uralkodása alatt. A viszonylagos belső béke azonban nem tartott sokáig. A félig véghez vitt reformáció sokakat nem töltött el megelégedéssel és sokan voltak közülük a parlament tagjai is. A bizalmatlan légkört tovább fokozta, hogy I. Erzsébetnek örököse nem lévén, I. Jakabbal, majd I. Károllyal a katolikus Stuart-ház került trónra. A Stuartok jelentős erőket sosem mozgattak a katolikus restauráció érdekében, főleg nem Máriához képest. Azonban ők maguk katolikus hitükről nem voltak hajlandóak lemondani, ez pedig nem szolgált a közbizalom javára. Hovatovább I. Károly szeretett háborúzni, ehhez pedig új adók formájában pénzt kért a parlamenttől. A parlament nem kívánta a királyi sereget bővíteni a parlament pénzén ezért nemet mondott. Károly úgy vélte, a dolgot legjobb a hagyományos módszerekkel megoldani és fegyveresen vonult a parlamentbe, hogy lefogassa a renegát képviselőket. Károly testőrségével be is vonult, azonban a hangadók a hátsó kapun megléptek. Károly nem tett semmit, hanem hazament, ezzel azonnal köznevetség tárgyává vált. Mivel a feudális királyok hatalmuk nagy részét katonai erejükből merítették, így a gyengeség kimutatása végzetes volt Károly számára. Az angol polgárháborúban Károlyt csak a vidék és főnemesség egy része támogatta, így alulmaradt. A háborúban radikalizálódott parlament precedenst teremtve kivégeztette. A rövid életű angol köztársaságban, egyébként Cromwell saját, már Károly által is mellőzendő harcostársaitól nagy számban szabadult meg, így a parlament létszáma erősen megfogyatkozott, ráadásul nem sokáig teketóriázott azokat az adókat kivetni, amit Károlytól megtagadott a parlament, hogy aztán megvívhassa ugyanazokat a háborúkat. A kiváló hadvezér Cromwell-el végül a végelgyengülés végzett. Utódjául fiát nevezte meg, aki inkább a tudományok iránt érdeklődött, így a parlament megmaradt tagjainak nem tartott sokáig győzködni, hogy ne vállalja a hivatalt. A polgárháború mérlege katasztrófális volt, anglia s teljes szétesés szélére került, mind etnikailag, mind vallási törésvonalak mentén. A Cromwell által felállított "New model army", Európa egyik legfélelmetesebb hadi gépezeteként fenntartotta a rendet, de a többség tisztában volt vele, hogy a konszolidáció nem nélkülözheti a hatalom forrásának rendezését. Így a parlament visszahívta Károly fiát Franciaországból, aki hajlott a kompromiszumokra és II. Károly néven már jóval inkább függött a parlamenttel való együttműködéstől és így a fejének is jobb esélye volt a helyén maradni. A véres polgárháború utáni konszolidáció ugyanakkor a köznemességet is megtanította az önmérsékletre.

A kövektező fejezethez a 19. századba kell ugranunk. Habár a feszültség ekkor sem volt kisebb, de legalább kevésbé véresebb. A feszültségnek többek között két nagy forrása volt. Az első a reprezentáció kérdése. Ekkorra már egy nagyon szűken vett cenzus alapján a parlament alsó házba válaszottak képviselőket. De a választási körzetek kijelölése még őrizte a középkori, demográfiai és hatalmi viszonyokat. Így elképesztő aránytalanságok alakultak ki. A képviseleti arányokat tekintve Anglia legerősebb településévé Dunwich lépett elő. A Suffolk megyei, egykor jelentős tengerparti kikötővárost ugyanis nagy részben elmosta a tenger, így az apró faluban 6 szavazásra jogosult ember választott 1 képviselőt. Ezzel szemben az időközben jelentős ipari központtá növő Manchesternek nem volt önnálló parlamenti képviselete. 1831-32-ben több törvényben az anomáliákat csökkentették, nem a Dunwich-i establisment javára. Eközben a király, illetve királynő és a parlament viszonya sem volt felhőtlen. Anna királynőt az érintette hátrányosan, hogy költségeit a puritán parlamentnek meg kellett szavaznia. Míg a Jakab-ház uralkodói azzal hergelték az említett társaságot, hogy megpróbáltak katolikus elemeket becsempészni a koronázási szertartásba. Anna Királynő egyenes ági örökös nélkül halt meg, ez pedig kitünő alkalmat nyújtott a parlamentnek a beavatkozásra. Egy törvénnyel kizártak minden katolikus örököst, így Anna népes jakobita katolikus oldalági rokonságát is. Ekkor az irattárosoknak kemény munkát kellett végezni, ugyanis az öröklési rendben az első nem katolikus jelölt a Hannover-ház tagja, György volt. Több, mint ötvenen előzték meg az öröklési rendben, nem lehetett kis idő mire megtalálták. A nem kis meglepetésben részesült György elfoglalta a trónt, hogy megnyissa a György nevű királyok igen hosszú sorát. Időközben pedig Windsorra angolosítva a ház nevét.

A mai viszonyokat nagyon érdekesen határozza meg Viktória Királynő konfliktusa a parlamenttel. Ekkora már kialalkult a kormány és a kormányfő intézménye. Ahogy pedig a James Bond filmekből tudjuk, ilyesmi Őfelségéé. A szokásjognak megfelelően, a király a parlamenti viszonyoknak megfelelően, a parlamenti többség vezető személyiségeinek valamelyikét jelölte ki kormányfőnek, aki a többséggel a háta mögött békésen tudott kormányozni. Az uralkó, általában a parlament által is tiszteletben tartott játéktere odáig terjedt, hogy a legnagyobb frakció, mennyire radikális, erős emberét nevezte ki. Csakhogy a fiatal Viktória, figylemen kívül hagyta a választásokon megváltozott erőviszonyokat és újra az előző ciklus immáron kisebbségbe szorult frakciójának vezetőjét jelölte. Ha azt hinnénk, hogy innentől fogva maga az anarchia következett be, tévedünk. Dacára az egyre szélesebb választói cenzusnak és így szélesebb válaszott képviselői legitimitásnak, a kormányok és kormányfők sok európai országban, ellentmondásos módon nem tartoztak felelősséggel a parlementnek, vagyis nem kellett őt a parlamentnek megválasztania. Főleg az immár egyesült Németországban, az öntörvényű Kaiser jelölt kisebbségi kormányfőket. Ilyenkor elkezdődött egy hatalmi játszma, melyben a kormányfő egyszerűen nem hozatott a parlmenttel új törvényeket, megelégedve saját jogköreivel, vagy elkezdett egyesével képviselőket vásárolni maga mellé állítani. Az Osztrák-Magyar Monarchia idejében, Magyarországon, szintén ilyen konfliktus vetett végett az amúgy is megosztott Függetlenség párt régóta várt többségének. Jellemző, hogy amíg a két Közép-Európai országban maguk a választók is alkalmazkodtak végsősoron az uralkodó óhajához, az Egyesült Királyságban, dacára ennek a válságos időszaknak ilyesmi többet nem fordult elő. Talán nem véletlen, hogy Németországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában később a választók inkább nem is bajmolódtak már az uralkodói akarattal, hanem inkább befizettek egy hosszú nyaralásra a koronás főknek. Az Egyesült Királyság parlamentjében, mely napjainkban ismét angol, skót, észak-ír és talán walesi parlamentté válik, a kormányfő az uralkodónak, a parlamentnek, sőt még a saját frakciójának is felelősséggel tartozik. Azt hihetnénk, az ilyen kormányfők a tehetlenség gúzsába vannak kötve, főleg, hogy a mai magyar kormányfőt, még a saját maga által alkotott jogszabályok is szorítják időnként, de a kompromisszum kényszere elképesztően erős miniszterelnököket nevelt ki: Lloyd George, Winston Churchill, vagy Margaret Thatcher szemelyében. A rendszer kibírta az erős egyéniségeket, hiszen mindannyiukat demokratikusan váltották le. Amikor a II. világháború után a Munkáspárt megnyerte az első békeévben rendezett választásokat, Churchill titkára magánkívül volt, mivel a nemzet nem becsüli meg, azt aki ennyit tett érte, hanem leváltja. A leköszönő miniszterelnök mindössze ennyit válaszolt: "Végtére is ezért harcoltunk a háborúban." Az uralkodók pedig, egy kivétellel (de VIII. Edward, házassága miatt nem sok időt biztosított magának az uralkodói kibontakozásra), kvalitásuktól függetlenül partnereknek bizonyultak a rendszerhez, amit a társadalom hálája övez, például olyan eseményeken, mint a 60 éves jubileum. Így a korona ebben az esetben nagyobb biztositékul szolgált a demokrácia kialakulására, mint máshol egy alkotmány.