kis (had)törénet

Egy előző posztban említettem, hogy a kerékpáros kirándulás alkalmával sikerült egy felvonulásba belebotlani Kawhia-ban, április 25-én. Az esemény neve ANZAC day, Új-Zéland életében nagyon fontos nemzeti ünnep, parádéval és ANZAC napi pipacs kitűzővel. Ez a nemzeti büszkeség kollektív megélésének jelentős napja.

Maga az ANZAC egy rövidítés: Australian and New Zealand Army Corps. Mára a két ország összes azóta eltelt konfliktusának áldozatait és túlélőit ünnepeljük Április 25-én, de a kezdetek a század elejére nyúlnak vissza. Az I. világháborúba belépő Ausztrália és Új-Zéland még az Egyesült Királyság gyarmatai voltak, így teljesen önnálló fegyveres erőkkel nem rendelkeztek, ami akkoriban létezett, azok inkább a brit gyarmati hadsereg egységei, illetve az őslakosokkal harcoló félkatonai egységek utódai voltak. A két gyarmat hozzájárulása az anyaország háborús erőfeszítéseihez egy közös expedíciós hadsereget eredményezett, ez lett az ANZAC. Az ANZAC egységek a háború számos frontján szerepeltek, az "ANZAC legend" mégis egy minden új-zélandi által ismert helyen, Gallipolinál született.

1915-re a nyugati fronton hozott antant erőfeszítések csupán arra voltak elegendőek, hogy a további német térnyerést megakadályozzák. Azonban a fordulat a hatalmas veszteségek ellenére nem akart megtörténni. Miközben a szárazföldön folyt a méterekért az öldöklő harc, a tengerek ehhez képest nyugodt időket éltek. A harcoló országok admirálisai óvakodtak az évtizedek alatt, hatalmas erőforrásokkal létrehozott csatahajó flottát egy mindent eldöntő csatában bevetni, így inkább a kisebb rombolók és cirkálók vállaltak fel ütközetet, de sosem nagyot kockáztatva. A brit admiralitás első lordja ekkoriban egy olyan személy, aki termete ellenére nem igazán szeret egy helyben ücsörögni: Winston Churchill. Úgy gondolja, hogy a nyugati front nem kínál elegendő területet meglepetésszerű támadásokra, ezért új frontokat kell nyitni. A napóleoni idők romantikus flotta hadviselését csodáló Churchill eleinte Németország partvidéke ellen szeretne rajtaütészerű támadásokat végrehajtani, majd visszavonulni. A szárazföldi erők parancsnoka semmilyen stratégiailag megvalósítható célt nem lát a dologban, valamint a kockázatokat is számottevőnek tartja, így az őrült ötlet csak 37 év múlva Dieppe-nél kerül megvalósításra, hogy ezúttal Kanadának legyen egy tragikus bejegyzés a naptárban. Churchill fantasztikusan képes megszervezni a háborús törekvések politikai és anyagi hátterét, jó érzékkel választ maga alá parancsnokokat, mégis az általa elképzelt hadműveletektől a hadvezetés haja kihullik. Elképzeléseivel mégis addig bombázza a vezetést, amíg végre megmozdul valami.

Törökország nemrégen lépett be a háborúba, túl azon, hogy fenyegetést jelent a brit közel-keleti érdekeltségekre, délről elzárta az utat a szövetséges Oroszország felé. 1915 Februárban és Márciusban a brit-francia flotta egy egységgel megpróbál áttörni a Fekete-tengerre az Égei-tengerről, de hamar kudarc lett a vége: a török aknazár és a parti ütegek között egy csónakkal sem lehetne átjutni. Churchill úgy gondolja, hogy végre a flotta bevonásával nagy sikereket érhetne el, ha egy látványos és meglepetésszerű támadással elfogalalná Konstantinápolyt, amivel véget vethetne a török háborús szereplésnek. Csakhogy a flotta felhajózását egyszer már megakadályozta a Dardanellák bejáratánál található szoros, a parti ütegek jól beépítettek, a tengerről nem sikerült teljesen kiiktatni (bár az antant ezzel aligha lehetett teljesen tisztában, de ehhez nagyon közel álltak, a török erődöknek már csak ideig óráig volt muníciójuk a harc folytatásához), amíg pedig az ütegek működnek az aknazárat sem lehet felszedni. Churchill meggyőzi a vállalkozáshoz az anatant vezérkart és szárazföldi csapatokat kap egy partraszálláshoz.

A hadművelet ötlete alighanem jó, az antant egy ekkora erővel nem tud a nyugati fronton addícionális eredményeket elérni, viszont elég lehet arra, hogy az alacsonyabb létszámú erőkkel rendelkező központi hatalmakat erőforrásai szétforgácsolására késztessék. Azonban ez az a kor, amikor a Google Earth még nem létezett, hovatovább a térképészet épphogy kinőtt a tudományos laikusok kedvteléséből. Miközben a Német császárság minden elképzelhető meghódítandó területről katonai térképet készít, a brit földrajztudomány nem méltat figyelmet bármire ami a birodalmon kívül esik. A brit tervek nagyjából így néznek ki: odamegyünk, partraszállunk, elfoglaljuk az állásokat, elraboljuk a spanyol aranyat. Sem a védelemről, sem a területről nincsen túl sok használható információ, mindössze több évtizedes, szemmel láthatóan téves és hiányos térképeket használnak, amiből még elegendő számú másolatot sem sikerül készíteni a hadműveletek kezdetéig. A partraszállás napja Április 25, ami sejteti az események nagyságát. A partraszálló csapatok összetétele rendkívül vegyes, a többség brit, de francia, indiai és az újonnan beérkezett ANZAC csapatok is jelen vannak. A partraszállás maga a legtöbb partszakaszon sikeres, az elkövetkezendő eseményekhez képest kis veszteséggel zajlik. Csakhogy a flotta márciusi kísérlete és az áprilisi partraszállás között hat hét telt el, amit a központi hatalmak is felhasználtak. Bár ekkoriban a török hadsereg már nem a harci sikereiről volt híres, a 19. századi megalázó balkáni háborúkban elszenvedett vereségek után a hadsereget, jelentős német segítséggel újjászervezték és felfegyerezték. Az egyik török parancsnok, pedig a környéket jól ismerő és a későbbi karrierjét most megalapozó Mustafa Kemal (az azonosításhoz érdemes a törökországi nyaralásokkor tetszőleges közterület, illetve műtárgy elnevezésének megtekintése).

A törökök az erőiket nagy területen bontakoztatják ki, a szétszórt csapatok ezért a partraszálláskor nem alkalmasak nagy ellentámadásra. Csakhogy az antant csapatok a partraszállás után nem támadnak, hanem várnak a parton. A hadvezetés akkor akar támadni, ha már mindenki partra szállt, azt azonban nem veszik figyelembe, hogy a törököknek ezt nem áll szándékukban megvárni. A törökök számára veszélyes játék zajlik az idővel, ha támadnak, lehetőség nyílik rá, hogy az antant csapatokat egyenként győzzék le egymás után, de amíg egy-egy támadásra koncentrálnak, egy másik partszakaszon áttörhetnek. Az antant késlekedése támadásra ösztönzi a törököket, akiknek az ellátása messze van az elégségestől. Az egyik ilyen támadás során a Kemal vezette egység lőszere elfogyott, így kiadta híressé vált parancsát, melyben nem támadást várt el katonáitól, hanem azt, hogy meghaljanak. A támadás később olyan eredménnyel járt, hogy az 57-ik ezred számát azóta nem adják ki egyetlen egységnek sem a modern török haderőknél. A törököknek nem sikerül tengerbe szorítani az ellenséget, de azok szinte mindenhol a partra szorulnak. Május 13-án a német U-21 tengeralattjáró elsüllyeszti a HMS Triumph hadihajót, aminek következtében a flotta visszavonja egységeit, megszüntetve a szárazföldi csapatok tüzérségi támogatásának jelentős részét.

Az ANZAC csapatok a front középső részén foglalnak el állásokat, amivel az egész hadművelet legnagyobb részét veszik ki, úgy a támadásokban, mint a védekezésben. Az eseményekről készült egy film, Gallipoli címmel, Mel Gibson főszereplésével. A film végén lévő csata az antant utolsó nagy kísélete volt, hogy a hadművelet valamiféle értelmet nyerjen.

Augusztusban, a Sair Bair-i csatában, a brit és ANZAC csapatok egy nagyszabású támadásban próbáltak a partról kitörni. Az új-zélandi Wellington ezred a Chanuk Bair magaslatot támadta, míg a tervek szerint a filmben szereplő 3. Könnyű Lovassági Ezred a két magaslat közötti szorosban támad miután a magaslatot elfoglalták. Az új-zélandiak feljutottak a hegyre, de elfoglalni nem tudták. A hadvezetés ennek tudatában volt, mégsem fújta le az ausztrál könnyűlovasság támadását, akiket a katlanban a törökök lemészároltak. A kudarc után még két nap telt el mire a magaslatot még mindig támadó Wellingtoni ezrednek visszavonulót parancsoltak, a támadásban részvevő 760 fő közül, 711 nem ért vissza a saját vonalakhoz. Ráadásul a török ellentámadás középen áttörte a brittek vonalát a kudarc betetőzéseként. Ezek után nem maradt más hátra, mint megtervezni és kivitelezni Gallipoli antant kiürítését. Ez az eddigiekhez képest meglepően jól szervezetten történt.

A hadművelet antant szempontból totális kudarcként vonult be a történelembe. A stratégia helytálló lett volna, de a hadművelet tervezése már az elején nélkülözte a logikát és figyelmen kívül hagyta a realitásokat. A térképre pillantva világos, hogy mégha sikerül is a hídfőről kitörni és elfoglalni a félszigetet, nem találtak volna mást, mint egy keskeny, jól védhető szorost, ami a félszigetet elzárja a szárazföldtől Bulairnél. A törökök kis ráfordítással évekig tudtak volna itt védekezni. A félsziget alapvető ismereteinek hiányában a csapatok olyan magaslatokat támadtak, melyek mögött nem volt más csak egy újabb hegyvonulat. Újfent bebizonyosodott, hogy miközben az ipari forradalom, a gyilkolás leghatékonyabb eszközeit adta a katonák kezébe, a hadvezetés lordokból állt, akik már talán a napóleoni háborúkat sem tudnák megnyerni. 

Az ausztrál film nagyon plasztikusan mutatja be, hogy az elégséges kommunkáció hiánya mennyire tette lehetettlenné a hatékony hadvezetést (A Wellington ezred már egy napja nem tudta elfoglalni a magaslatot, Mel Gibson mégis későn ért oda futva a hírrel). A törököknek érdemes volt a védekezésbe erőforrásokat rakni a félsziget belsejében, mert a saját vonalaikat biztosították és a hosszú antant arcvonalat tetszőlegesen támadhatták középről. Offenzív szempontból azonban a magaslatok elfoglalása nem járt volna áttöréssel az antant szempontjából. A törökök végig magaslatokat védtek, vagy azokról támadtak, a taktikai előnyökön felül ez azzal is járt, hogy a partokra szorult antant csapatok folyamatos vízhiányban szenvedtek, a zsúfoltság és az a tény, hogy a szennyvizet nem volt hová elvezetni olyan járványokat okozott, ami a törökökhöz hasonló számban szedett áldozatokat a Törökörszági nyárban. 

A antant csapatok között feszültséget szított, hogy az ANZAC csapatok végig a legsúlyosabb frontokon voltak elhelyezve, bár a tervezéskor ez aligha lehetett szempont. Az országok népességét figyelembe véve Új-Zéland szenvedte el a legnagyobb veszteségeket. Összeségében az antant oldalon a brit veszteség volt messze a legnagyobb. Az összveszteség mindkét oldalon 60%, vagy ahhoz közelítő volt. A kilátástalanság ellenére, a hadműveletben az ausztrál és új-zélandi csapatok bátorságából megszületett az ANZAC legenda, a harcoló felek a mai napig rendkívül nagy tisztelettel beszélnek a másik félről. Habár Törökország a hadművelet nyerteseként tekinthetett magára, az elszenvedett veszteségek miatt ilyen nagy méretű hadműveletekbe már nem kezdhetett bele. Legenda azonban itt is született, Mustafa Kemal és csapatai legendája az újkori Törökország identitásának alapköve, hiszen harcban sikerült legyőzniük a nyugatot, akiket félig ázsiai vadaknak tekintettek azelőtt. A fenti cikk nem próbálja az egész esemény sort bemutatni, inkább bepillantást enged az ANZAC Day születésébe.