Április 25.

Úgy alakult a dolog, hogy április végére a járműpark már-már családtagnak minősülő tagokkal bővült, legalábbis bent alszanak. 2x2 kerékkel több lett.

  

Féktelen örömünkben egyből úgy is döntöttünk, hogy kihasználjuk, hogy a munkáltató nem tart igényt a szolgáltatásainkra Április 25-én és elindultunk túrázni. Hogy ne vegyem el egy életre Gabi kedvét a kerékpározástól, olyan útvonalat választottam, amin nincsenek túl nagy emelkedők, van tengerpart és az útvonalon kávézó-cukrászda motivációs pont is van. Így aztán Kawhia-ra esett a választás. Kawhia egy apró tengerparti falu az északi sziget nyugati partján, a szárazföld belsejétől nem lankás dombok választják el, bár ez utóbbi földrajzi meghatározást illetően nem sikerült tudományos konszenzust kialakítani.

A dombokról legurulva nagyon szép tengerparti úton haladtunk tovább a szárazföldre jócskán benyúló öböl mentén. Az út alapvetően követi az öböl vonalát, de néha át kell ugorni egy-egy hosszúkásra sikerült félszigetet, amit egyszerűbb átugrani mint megkerülni. A Tour de France élményt tovább fokozza egy kis fenyőerdő, majd vissza a tengerpartra.

Kawhia zsákfalu, így aztán a forgalom elég mérsékelt. Országúti kerékpáros szempontból a helyzet vegyes képet mutat a Magyarországon megszokotthoz képest. Kátyúk, úthibák jóval kisebb számban találhatóak, tulajdonképpen, ahol van burkolat ott szépen le van terítve és karban van tartva. Mindazonáltal, ami autóban nem tűnt fel, hogy az itteni burkolatok jóval keményebbek és durvább felületűek. Látszolag nagyon sima, de a különbség akkor igazán szembeötlő, ha egyszercsak tényleg sima aszfaltra ér az ember. Olyan érzés mintha lekapcsoltak volna az elektromos hálózatról, ráadásul nem is fognak vissza egy gumikötéllel. Ezt még szokni kell, bár úgy látom, hogy az újonan épült utakon már sokkal finomabb minőségű aszfaltot használnak.

Maga Kawhia bájos kis halászfalu, a tempónk tökéletes volt, hogy odaérjünk a felvonulás elejére.

Április 25-én azért tekinthető el a munkahelyi jelenlét, mert nemzeti ünnep van, mégpedig az ANZAC day. Nagyjából úgy fordítanám le, hogy ez a hősi halottak és veteránok ünnepe. Kawhia, minden kétséget kizárólag egy porfészek, mégis nagyon megható volt látni ezeket a bácsikat méltóságteljesen felvonulni, a falut pedig hasonló tiszteletteljes viselkedéssel látni a közönség soraiban. Számomra egészen újdonságnak számít a hasonló eseményeken, Magyarországon, az általános iskolai ünnepségeken tapasztalt, még a tanári kar soraiban sem igazán leplezett unalommal vegyes undor, vagy éppen a köztereken randalírozó náci csőcselék hiánya. Ez az alkalom majd egy későbbi posztot mindenképpen megérdemel.

Megnéztük a bácsikat, meghalgattuk a beszédeket, aztán elfogyasztottuk a motivációs süteményt. Még egy kört is mentünk a kikötő felé.

A visszaút újabb lehetőség, hogy gyönyörködjünk a szép tengerparti úton, de a dolog úgy esett, hogy épp egy hegyen dombon volt a túra induló pontja, így a teljesítmény is a végére maradt. A magaslat, talán valamivel kisebb mint a Hármashatár-hegy, a meredeksége az elején kicsit nagyobb, de szép tempóban lehet feljutni. Az időjárás nem nehezítette meg a kerékpárosok dolgát, enyhe őszi idő, eső nélkül. A mezőny a hegy lábáig egységes maradt, de rögtön az elején támadások kezdték szétszakítani. Az élmezőny hamar 1-2 perces előnyre tett szert, amit fokozatosan növelt a befutó felé. Egy napos verseny lévén az öszetettben senkinek nem volt előnye, a sárga trikó sorsa a platón dőlt el. A női mezőny győztese erős tempóban ért fel a hegyre, így aztán a célban már csak az ünneplő tömeggel (a kamera mögött ácsorog) kellett foglalkoznia:

A férfi mezőny győztesének még előre kellett mennie, a célkamerát kezelni és a szurkolók kényelmes szerepét játszani, így ebből a kategóriából nincsenek versenyképek. Még a cikket is meg kellett írnia.