Gabi ott hagyta abba a legutóbbi posztban, hogy éppen aktívan állásinterjúkra jár Aucklandbe. Közben a dologból állásajánlat és szerződés lett. Mivel így mindketten már a nagyvárosban dolgozunk, így logikusnak tűnik költözni. Ez lesz Új-Zélandon az ötödik költözésünk, de alább kiderül, hogy ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a sok tapasztalattal egyben okosabbak is lettünk az elmúlt egy évben.
Hamilton nem nőtt igazán a szívünkhöz, bár ennek az okát inkább abban látom, hogy a ház ahol lakunk, a forgalom miatt, lehetett volna jobb helyen. De amikor ideköltöztünk, mindenképpen legalább részben bútorozott lakásra volt szükségünk, úgyhogy nagyon nem tudtunk válogatni. Hovatovább a mostani lakhelykeresési kampány során kénytelenek voltunk meggyőződni arról, hogy tulajdonképpen a mostani házunk nincs annyira rossz állapotban.
Gabi a belvárosban fog dolgozni, viszont kap vonat bérletet, lévén náluk fog dolgozni. Az átlag Kiwinek, ha azt mondod, hogy vonattal fogsz bejárni dolgozni, valami olyan reakciót váltasz ki belőlük, mint egy afgán árvaház a TV-ben. A közlekedésről már volt szó, úgyhogy nem ragoznám, hogy milyen potenciál lenne az alternatív- és tömegközlekedés fejlesztésében a szigeten. Amennyire az újságoknak hinni lehet, ebből a szempontból, fejben még az Egyesült Államokban is jóval előrébb tartanak, de eddig az a tapasztalat, hogy ha a Kiwik egyszer valamire rájönnek, hogy jó dolog, akkor felforgatják az országot. Szóval meglehetősen optimista vagyok abban a tekintetben, hogy nem olyan nagyon sokára mindehonnan villamos fog kinőni. Így a lakáskeresésben olyan területet kerestünk, ahonnan a vasútállomást még akár gyalog is kényelmesen meg lehet közelíteni és a reptértől se legyen 20 km-nél messzebb. Mindez azt jelentené, hogy az eddigi, két autóval végzett környezetrombolásunkat jelentős mértékben tudnánk csökkenteni. A következő lakásban már szeretnénk egy pár évet lehúzni, így a legalább két, esetleg három hálószobát céloztuk meg. Még mielőtt valaki nagyzolásnak tekintené, a Magyaroszágon tisztes lakhatásnak számító másfél szoba után, meg kell jegyeznem, hogy itt a három hálószoba meglehetősen átlagos. A hálószobák számához még hozzáadódik egy nappali is, ezt már nem is említik. A preferenciáink között szerepelt a kertes ház, de úgy gondoltuk, hogy ha találunk egy megfelelő sorházbeli lakást, azt is kivesszük. Az árban elöszőr megcéloztuk, a heti 350-400 dolláros réteget (Hamiltonban 300 dollárt fizetünk a bútorozott, két hálószobás kertesházért), de hamarosan ezen már mi is csak mosolyogtunk.
Amikor Gabi megkapta az állást, úgy döntöttünk, hogy kezdjen november 1-jén, minnél előbb annál jobb. Úgy gondoltuk, hogy majd úgyis elköltözünk az azt megelőző hétvégén, hétfőtől-szerdáig meg majd ingázik Cambridge-be, ami nem jó, de legalább csak három napig tart. Ekkor még kicsivel több, mint három hét volt hátra. A poszt második felét olvasva, most már a következő jut eszembe: MUHAHA!!!
Ott kezdtük, hogy felmondtuk az albérlet szerződésünket Hamiltonban. Fix idejű szerződésünk van/volt, amiből még fél év hátravan, így aztán érezhettük, hogy ki tesz a másiknak szivességet. Ezen a ponton annyira nem aggódtunk, mert ahogy a saját bőrünkön éreztük, a keresleti oldal van a rosszabbik pozícióban. A felmondást követő héten jöttek is megnézni a lakást, az első jelentkező pár ki is fejezte szándékát a kivételre, november 10-től. Mi vagy két héttel előbb szerettünk volna költözni, de úgy gondoltuk, hogy ha kiveszik, akkor ezt a kétheti bérleményt lenyeljük. Még mindig olcsóbb felköltözni Aucklandbe, mint kettőnknek ingázni.
Közben mi is nekiláttunk a keresésnek, szépen hívogattuk a hirdetéseket, hogy nézhessünk lakást. Amit már sok helyen leírtak, igaz: a kiadó válogat, nem csak onnatól, hogy kinek adja ki, hanem már onnantól, hogy ki nézheti meg a lakást. A jelentkezési lapok 3-4 oldalasak. Ami pedig a kérdéseket illeti sokszor meglehetősen felháborítóak. Miközben a munkaerőpiacon az ilyesmit legfeljebb nagyon burkolt formában lehet megtenni, a lakás bérlésnél viszonylag központi téma, hogy honnan származol. Statisztika hiányában aligha bizonyítható, hogy a kérdés valamilyen rasszista következtetés levonására szolgál, azonban egy ilyen kérdés alkalmas bármi másra? Volt olyan jelentkezési lap is, ahol meg kellett adni, hogy a mostani helyen mennyi bérleményt fizetünk. Mivel a címünk rajta van a jelentkezési lapon, van rá egy szignifikáns esély, hogy ha az ingatlan ügynök beüti a google-ba, akkor kidobja a hirdetést az árral, de ettől függetlenül ez az információ még békeidőben is üzleti titoknak minősül. Referencia, referencia, referencia. Az egyik lapon a következő fajtákból kértek: előző lakást bérbeadók referenciája, a munkaadó referenciája és egy személyes referencia. Ez utóbbi végett megkértem a múzeum managerét, ahol önkéntesekedem, mire ártatlanul azt felelte, hogy nagyon szívesen ad referenciát, csak éppen azt nem tudja, hogy ő mégis mit tud produkálni egy ingatlanbérléshez. Összességében az ingatlanügynököket megismerve jelentős kétségeink alakultak ki afelől, hogy egyáltalán ezeket a pakkokat végigolvassák-e egyáltalán, de azért jó kis ujjgyakorlat ezeket kitölteni. A többség így, vagy úgy persze talál magának lakást, szóval ez az egész procedúra inkább az ügynökség üzenete a tulajdonos felé, hogy mennyire igyekeznek a legalkalmasabb bérlőt megtalálni. Ezen kívül, ami még külön felháborító (az ilyesmi ritka dolog Új-Zélandon, de azért akad), hogy az ügynököt nem a bérbeadó, hanem a bérlő fizeti, holott a szolgáltatást a bérbeadó kapja. A bérlő semmiféle szolgáltatást nem kap (a lakás megtekintésén és a szerződésen kívül), ami indokolna egy heti lakbér kicsengetését. Ezen kívül arra a következtetésre jutottunk, hogy csak az megy ingatlanosnak, aki minden máshoz hülye, merthogy ezek még egy tisztességet fényképet se tudnak csinálni egy házról. Maximum az ágyat fényképezik le, vagy a sztereót (megtörtént eset), amit az ottlakó úgyis magával visz. Persze azt is sötétben fényképezik. Lehet, hogy csak dicsekednek a sztereóval?!
Egy hét keresés után rájöttünk, hogy a preferenciánkon igazítani kell, így szélesítettük egy kicsit a kört. Szépen el is tudtunk kezdeni följárni lakást nézni. Bár ez nem mindig sikerült, egy alkalommal Gabi kapott egy sms-t csütörtök reggel 9-kor, hogy jöjjön fel délután 2-re. Mivel az időgépet nem sikerült feltalálni időközben, ezt nem sikerült összeszervezni. A díjnyertes ingatlanügynök viszont kétség kívül az volt, aki nem jött el a megbeszélt időpontra megmutatni a lakást, sőt a telefonját sem vette fel. De aznap azért fölcsillant a remény, mert a másik két lakás, amit Gabinak sikerült megnéznie Conifer Grove-ban és Papakura-ban, teljes mértékben megfelelt az igényeinknek. Szépen ki is töltöttük a jelentkezéseket. Mivel még lendületben voltunk én is megnéztem egy lakást egy új építésű sorházban Onehungában. Ez a lakás is nagyon szép volt, szigetelt és meglehetősen modern, ami viszonylag ritka a kiadó lakásoknál errefelé, viszont nem volt garázs, se kert. Illetve még sikerült megnézni egy lakást Takaniniben, amivel sikerült Gabi régi vágyát teljesíteni a nyaralást illetően, mivel pont úgy nézett ki, mint New Orleans, csak a Katrina hurrikán után. A kertet szemetes zsákok dobták fel és ugyanott volt egy hajó is, amin akár kirándulni is lehetett volna, persze miután a lyukakat az ember befoltozta. Szóval a kínálat elképesztően vegyes és sokszor az árakban alig van különbség. Ez az utóbbi mindössze heti 35 dollárral volt olcsóbb, mint azok amik nekünk tetszettek.
Nem mintha jelentett volna bármit is, de így ekkora már beadtunk pár jelentkezést, így legalább esélyünk volt találni valami szép kis lakóhelyet. A múlt héten szinte egyszerre két helyről is pozitív visszajelzést kaptunk. Két kertes házról, az egyik Papakurában, a másik Conifer Grove-ban. A Conifer Grove-i közelebb van a városhoz, így Gabinak ajtótól ajtóig egy órát kell ingáznia a munkába, a másik mivel messzebb is van az állomástól, bő húsz perccel hosszabb. Viszont a Conifer Grove csak November 9-től szabad. Úgy döntöttünk, hogy inkább a hosszabb távú előnyökre koncentrálunk, hogy Gabinak ne kelljen többet ingáznia és a köztes időt megoldjuk. További előny, hogy ezt a házat közvetlenül a tulajtól tudjuk kivenni, így nem kell egy ingatlanügynöknek a semmiért pénzt kifizetni. Ekkor meglehetősen optimisták voltunk, mivel Hamiltonba az új lakók csak 10-én akarnak költözni, így a cuccainkat itt tudnánk hagyni, mi meg felköltözünk egy hétre ismerősökhöz, vagy szállodába. Úgy gondoltuk, mivel 1-jén és 2-án én úgy is felmegyek Aucklandbe dolgozni, felviszem Gabit az új munkahelyére és csak a hétvégén költözünk ki, így csak egy hetet kellene csövezni. Nosza, fel is hívtam a Hamiltoni ingatlanost a nagyívű terveinkkel, hogy maradnánk 3.-ig. Sajnos koppantunk, mert az új lakók változtattak szándékaikon és már 2-án költöznek. Közben kerestük a köztes lakóhelyet, elképesztő felajánlásokat kaptunk barátoktól, kollégáktól. Valamint immáron a cuccainknak is kell helyet találnunk.
Összességében jól keresztbe szerveztük magunkat. Gabi dolgozik csütörtökön, így jobb híján kiveszek egy nap szabadságot és költözhetek egyedül. Nem sok teret adtunk az elején a tervben arra az esetre, ha valami nem úgy sikerülni, mint ahogy terveztük. Utólag okosabb lett volna az is, hogy ha Gabi hétfőn kezd, nem csütörtökön, így csütörtökön költözhettünk volna együtt. Szerencsére nincsen nagyon sok cuccunk, ezért a feladat talán nem kivitelezhetetlen. A mostani hétvégén szinte mindent összepakoltunk, így nekem csak be- meg kirakodni kell.
Közben a cucc elhelyezésre is számos opció adódott. A munkahelyemen a főnököm felajánlotta, hogy betehetjük a raktárba, mi meg reménykedünk, hogy nem indul el véletlenül Magadánba. Az lett volna a legegyszerűbb, ha az új helyen betesszük a garázsba, de sajnos a régi lakók még addigra nem költöznek ki annyira, hogy elférjen a cuccunk. Szerencsére az új landlord felajánlotta, hogy elhelyezhetjük egy Papakurai lakásban, ami nincsen messze a leendő otthonunktól, így valószinűleg ez fog történni csütörtökön. (A mostani, Hamiltoni landlordunk egy ingatlan ügynök, aki egy törött ablakkilincset idestova fél éve nem képes megjavítattni).
Voltak pontok amikor meglehetősen pánikoltunk, hogy nem találunk időben lakást, az egész jelentkezési procedúra megijesztett, azonban két és fél hét alatt találtunk egy olyan lakást, ami teljesen megfelel a kívánalmainknak. Ugyanez Budapesten legutóbb másfél hónap alatt sikerült. Az, pedig, hogy a költözés ilyen macerásra sikerült, azt leginkább magunknak köszönhetjük.
A köztes lakhatás így másfél hét lett, ezért úgy döntöttünk, hogy nem megyünk ilyen sokáig a barátok idegeire és kivettünk egy szobát. Tehát láthatjátok, hogy okosabbak nem lettünk, de szerencsések igen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése