Identitás(okk) külföldön

A Határátkelő blogon az utóbbi időben több poszt is foglalkozott az identitás megélésével. Az egyiket azért ajánlom, mert véleményem szerint egy Magyarországon nagyon is releváns álláspontot fogalmazott meg, meglehetősen plasztikusan. A mi helyzetünk annyiból speciális, hogy még nem vagyunk itt olyan régen, hogy a kérdésben bármi eldőlt volna, viszont ízelítőt már kaptunk miként megy ez errefelé:

A cikkben egy széleskörűen elfogadott vélemény rajzolódik ki: a magyar identitás csak és kizárólag egyfajta környezetben, magyar nyelvű családban élhető meg, az identitás elvesztésének az esélye nélkül. Ez egy megfontolásra érdemes vélemény, nagyon sokan osztják, főleg a nyelv- és családvédelem lázában égő Magyarországon. Minden más eset rizikós, legyen akár vegyesházasságról szó. Ugyan nem meglepő, hogy egy olyan kultúrában, ahol szinte csakis zéró összegű játszmák léteznek, az egyik identitás kizárja a másikat, mégis számomra úgy tűnik, hogy ez a fajta hozzáállás a mindennapokban számos konfliktust szül. Még csak nem is arra gondolok itt, hogy az átlag magyarországi lakos számára, Erdélyben például valaki vagy román, vagy magyar, de mindkettő semmiképpen, hanem arra, hogy a kizárólagos identitás megélése még Magyarországon is lehetetlen. Példának okáért Magyarország GDP-jének háromnegyede a külkereskedelemben vesz részt. Ilyenformán, ha másképp nem, mindenki a munkája, vagy a napi bevásárlás alkalmával találkozik más kultúrákkal és ha továbbra is szeretne fizetést, vagy nem magyar fejlesztésű lapos tévét vásárolni, akkor kénytelen valamilyen mértékben alkalmazkodni. A „nem leszünk gyarmat” típusú kijelentések természetesen egy létező jelenséget jeleznek, de mindez röhejessé válik, amint valaki otthon felkapcsolja a villanyt, nem pedig megeteti a lovakat a jurta mellett. Viszont, ha elfogadjuk a többféle identitás opcióját (például, lehetek egyszerre magyar, európai, hovatovább szlovák és akkor az olyan kategóriákról még nem is beszéltünk, hogy zenerajongó, vagy szenvedélyes síelő), még mindig felvetődik a minőség kérdése.

Ami Új-Zélandon a legkevésbé hiányzik, hogy folyamatosan megmondják, hogy mi ami nem kiwi és éppen mitől leszel Új-Zélandiatlan. Fél éve vagyunk itt, de meg sem tudom számolni, hányan hívták fel a figyelmünket, hogy mivel már mi is itt élünk: New Kiwi. Még ha udvariasságból is tették, teljesen világos, hogy az a fajta fenyegetettség érzés ismeretlen, amit máshol egy külföldiben látnak. Még nem vagyunk állampolgárok, ugyanakkor a törvények betartásáért cserébe a közösség tagjainak érezhetjük magunkat. Itt is létezik rasszizmus, de a közösség azonnal és kétséget kizáróan jelzi, hogy nem tolerálja ezt a fajta egyéni viselkedést. A fordítottja viszont elképzelhetetlen, például, hogy egy homogén csoporthoz való tartozásért cserébe, a közösség mondjuk kvázi mentességet adjon az adófizetés alól. Ebben az országban van Horvát klub, az összes Óceániai tánc tanulható és elsajátítható de akár lemásolhatod a nagypapa Yorkshire házát a Northlandi pálmák árnyékában. A külföldi létnek az egyik nagy tanulsága számomra, hogy az identitások száma közelít a végtelenhez, az egyes identitások egyáltalán nem zárják ki a többit és lehetetlen meghúzni a határt, honnan kezdődik egy identitás és hol szűnik meg, ha mások teszik ezt, az pedig kifejezetten nem túl udvarias errefelé.

A nyelv kérdése szintén érdekessé teszi a témát. Ami feltűnő, hogy a nyelv és az identitás közé egyenlőségjel került. Aki nem az anyatejjel szívja magába a nyelvet, az bizony hátrányt szenved. A homogén csoportba tartozást illetően mindenképpen, de nem biztos, hogy a saját elvárásait illetően a dolog szintén fennáll. Egyfelől a nyelv funkciója nem csupán az identitás, hanem egy eszköz is. Mint ilyennek a használatát, sokan sokféle szinten elsajátíthatják, másrészt az eszközöknek a legtöbbször funkciójuk van. A külföldön élő családok gyerekeinek ez egy eszköz lesz arra, hogy a szüleikkel és a közelebbi, távolabbi rokonokkal kommunikáljanak. Lássuk be, hogy Magyarország nem jár élen a tudományokban, vagy a művészetekben és a sportokban egyszerre és folyamatosan. Ezért az egyetlen Magyarországon kutató tudós Nobel-díját a fejünk fölött véres kardként lóbálva csalóka hitbe rángatjuk magunkat azzal, hogy identitásunkat erősítjük ha a saját nyelvünket, mint minőséget abszolútummá tesszük. Az edzőteremben találkoztam valakivel, akinek az ismerőse Új-Zélandiként Magyarországra ment, hogy ott vizilabdázzon. Ha már így tett, alighanem megtanul majd valamilyen szinten magyarul, de neki ez egy eszköz lesz arra, hogy a kedvenc sportját gyakorolhassa. Ha jól érzi magát és a közeg is befogadó, akkor ez majd az identitásának a részévé is válik. Az identitáshoz tartozó tökéletes nyelv és annak tökéletes művelésének ábrándja azonban ezt nem fogja elősegíteni.

Végül pedig a család és az identitás közötti egyenlőségjel megmagyarázhatatlanná válik, amint kilépünk az amorális családközpontúság falai közül, de részben magyarázattal is szolgál, miért nem túl népszerű célpont Magyarország a bevándorlók számára. Az identitás ugyanis ebben az értelemben nehezen elválasztható valamekkora közösségtől. A csoportok képeznek identitást, ha pedig a csoportba egyetlen belépő a születés, akkor nem sok idegen fogja magát otthonosan érezni. Új-Zélandot zömmel olyan emberek hozták létre, akik szinte mindenkit és mindenüket hátrahagyva építettek fel, nem túl barátságos környezetben egy országot. Egy idő után világossá vált, hogy a sikeres modell fenntartásához az identitáshoz vezető utat a családi kötelékeknél nyitottabban kell hagyni. Ilyenformán tényleg nem érné meg fenntartani az esélyt olyanoknak, akiknek a szülei legyenek akár magyarok, mégsem teremtették meg a homogén magyar környezetet a gyermekeik számára?

Szóval nem félek attól, hogy a gyermekeink majd elvesztik magyar identitásukat, egyfelől azért, mert otthon nem fogunk nem magyarul beszélni, tehát a csemetére mindenképpen ragad majd valami. A mennyivel kapcsolatban, pedig úgy vélem nincsen jogom mások számára mércét felállítani, ha a gyerek kevesli, alighanem leszünk olyan viszonyban, hogy igényeit felénk jelezze, ha pedig sokallja, úgyis elhajt majd. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy a jövőbeni gyerekeinknek ilyen mércét mások sem fognak felállítani itt és ez az egyik ok amiért itt vagyunk.